
Pontozzuk vagy élvezzük?
Szerintem a tánc egy kommunikációs forma, mely lehet önkifejezés (szóló táncok), beszélgetés (páros táncok) vagy közlés (csoportos táncok), illetve ezeknek a variációi. Pont ezek azok, amik nincsenek benne a versenytáncban, mert ott az értékelési szempontok a következők:
- zeneiség (ütem, ritmus, muzikalitás)
- egyensúlyok (statikus, dinamikus, vezetés)
- mozgásfolyamat (koreográfia, energia, mozdulatelem)
- karakterisztika (forma, átültetés, előadásmód)
Színtiszta, száraz technika.
Olyan, mint az ISO szabványos paradicsom, ami megfelelő nagyságú és formájú, szép piros színe van, baromi jól mutat a tv-reklámban, de lecsót ne főzz belőle, mert íze az nincs.
Káprázatos a rivaldafény, de függőséget okoz!
A szomorú ebben a jelenségben az, hogy annyira professzionális szintre emelték, hogy már ezt tekintjük a Táncnak. A szabadidős táncot oktatók jelentős része a táncversenyek világából érkezik és az ott eltöltött több éves, több évtizedes aktív részvétel az énjükbe ivódott, ami az oktatásukban is érvényre jut.
A szabadidős tánc és a versenytánc viszont két teljesen más világ. Ha a táncot virágnak tekintjük, akkor a szabadidős tánc a mezei virág, míg a versenytánc a nemesített, termesztett virág. A nemesített virág a mezőre kiültetve nem képes fennmaradni, neki szüksége van a folyamatos gondoskodásra, és ez az, ami tettenérhető a tánciskolákban.
A tánciskolák többségében, ha megnézed az oktatási piramisukat (kezdő – középhaladó – haladó…), a csúcson többnyire valamilyen „fellépő” vagy „versenyzői” csoportot találsz, mintha azok lennének a tánc kiteljesedései, holott nem azok. Bár káprázatos a rivaldafény, de függőséget okoz.
Gondolj csak bele, mekkora létszámokkal indulnak a 6-12 éves korosztálynak a balett képzések és
25 éves korukra közülük mennyien táncolhatnak szólót? A többség közel 20 évig hatalmas áldozatok árán képzi magát egy vágyálomért, ami szertefoszlik, mint a hajnali köd. A versenyzés is ezt az analógiát követi, de kicsit kegyetlenebbül, mert míg színpadból több is van, addig a dobogó legmagasabb fokából csak egy.
Nem kergetek kósza ábrándokat, hogy ez varázsütésre meg fog változni, de egyre többen vagyunk, akik a szórakozásért, a tánc valódi élményének megéléséért lépünk a parkettre és nem azért, hogy egy kósza spotlámpa bűvös fénykörébe kerüljünk.

Sosem voltam a parkett fenegyereke.
Magamat minősítve talán csak egy picit voltam jobb az átlagnál, mégis az átlagnál többen szerettek velem táncolni. A sors (vagy hívjuk bárhogy) a teenager éveim végén sodort be egy tánciskola kapuján először. Nevezhetjük akár a csillagok szerencsés együttállásának, mert a boogie-woogie szabadsága és az oktató rendhagyó szemlélete vetette el a magot, amiből megszületett a Tricksy.
Mikor az első tánciskolám bezárta a kapuit, a „bugi” a lábamban maradt, így elkezdtem keresni, hol folytathatom. Több tánciskolában és a rocky több változatával is kísérleteztem, de egyik sem hozta azt az életérzést, ami eredetileg megérintett. Ebben az időben kezdett teret hódítani a (kubai) salsa, így ezzel is eltöltöttem pár évet, de a rueda nem tudott a részemmé válni. Itt éltem át az „ez nekem nem megy és nem is tetszik a tánc” érzést, így elengedtem (vagy legalábbis azt hittem) és találtam rá az aikidora.
Az aikido tisztán harcművészet, nem küzdősport (így verseny sincs benne), és ha nem harcosként szemléled, akkor pont olyan, mint egy tánc. Harmonikus együttmozgás, mint ebben a videóban, ahol egy modern táncos és egy aikidoka „táncol”.
Egy évtized aikido után – nem kevés meghatározó, megélt élettapasztalás, hideg-meleg felváltva, mint ahogy az évszakok váltják egymást – döntöttem a parkettra való visszatérésem mellett, tartalmas szabadidős lehetőségként meghatározva, de elkapott, mint az örvény. Az újrakezdés második szezonjában a táncrendemben már szinte minden nap volt valamilyen tánc (rocky, társas, salsa, bachata, kizomba…). Talán a kihagyott éveket akartam minél hamarabb pótolni, vagy csak úgy jártam, mint a mezei számítógép használó, aki hosszú idő után kapcsolja be újra a számítógépét, és az az üzenet fogadja, hogy „Több mint négyezer frissítés érhető el. Akarja most frissíteni?”

Akartam. :-)
Óráról órára jártam, kóstolgattam a táncokat, figyeltem az oktatókat, és kerestem azt az érzést, amit talán akkor élsz át, mikor egy hosszú út után eléred a célod, teljesül a vágyad és önkéntelenül előtör belőled: „Igen, ez az!” Két dologban voltam biztos, az egyik, hogy nem a tánc színpadi változatában találom meg, mert nem megmutatni, hanem átélni akarom; a másik meg az, hogy ezt nem egyedül szeretném átélni. Zubogott körülöttem a világ, mintha egy rafting túrán vettem volna részt, majd rám talált (vagy rátaláltam – ki tudja) a west coast swing.
Talán a west coast swing az első olyan tánc, ami valódi szabadságot ad a párban táncolóknak. Szinte bármilyen zenei stílusra táncolható és nincs kőbe vésve a férfi-női szerep. Vezető és Követő van, hogy éppen ki melyik, az a tánc adott pillanatában valósul meg. Beleszerettem, és szeretem most is, valahogy mégsem éreztem maradéktalanul az „igen, ez az” érzést. Sokat gondolkoztam rajta, mire ráleltem arra a válaszra, ami mindvégig a szemem előtt volt nagy betűkkel: „swing”, azaz swing alapú tánc, aminek lényeges jellemzője a táncosok ellentétes irányú mozgása, a "hinta".
Ezen a ponton álltak össze bennem a sok év alatt megszerzett tapasztalások kritikus tömeggé sűrűséggé és kaptak szikrát.
Legyen a tánc valóban felszabadító:
- kifejező, beszédes
- térben kötetlen
- előre meghatározott szerepek nélküli
- játékos, azaz ha kell vonzó, ha kell taszító (mint a flört)
és, ha éppen azt akarjuk, akkor akár ezek ellentéte is egyszerre.
Így született meg a Bachata Tricksy filozófiája,
de erről majd a következő posztban beszélek. (Tánc helyett produkció)