Definíció alapján szenvedélynek nevez(het)ünk:
- bármely nagyon erős érzelmet (nagy öröm, düh, utálat stb.),
- erőteljes szerelmet egy férfi és egy nő között,
- nagy szeretetet vagy lelkesedést valami vagy valaki iránt,
- a passziót, valaki vagy valami erős szeretetének, nagy lelkesedésének a tárgyát,
- a belső ösztönzést, folyamatos és elszánt haladást egy cél felé erős belső szándék, késztetés hatására.
Induljunk most el a kályhától:
Önmagában maga a létezés valójában egy katatón állapot. Születésünkkel (létrejöttünkkel) kiszakítottunk a világból egy tér-idő területet, meghúztuk a határainkat, amin belül vagyunk. Önmagunkkal vagyunk elfoglalva, nem nagyon érdekel minket mi vesz körül, egészen addig, amíg megkapjuk mindazt, amire szükségünk van, vagy azt, amiről azt hisszük, hogy szükségünk van rá. Eleinte ez nem több, mint a táplálék (energia), ami biztosítja a létezésünkhez szükséges erőforrásokat.
Ebben az állapotban még nem válogatunk, amit kapunk, használjuk, amit nem tudunk használni, egy darabig halmozzuk, majd ha a tárolónk megtelik, elfolyik „valahová”. Aztán a forrás megszakad: „Hé! Ebből a zsinórból miért nem jön már semmi?”, és a katatón kis világunkból kénytelenek vagyunk kitekinteni, jelezni az Univerzumnak, hogy „vagyunk”. Kapcsolatot kell teremtenünk a külvilággal.
Nálam nagyobb gondolkodók, sokan, sokféleképpen próbálták meghatározni az érzelmeket, amelyek valójában nem mások, mint a külvilág hatásaira adott reakcióink. Az ő konszenzusuk alapján kiemeltek párat ezek kötül, és „alapérzelmek”-nek nevezték el. Szerintem ez körülbelül olyan, mintha a szivárványnak akarnánk meghatározni az alapszíneit. A szivárványnak valójában nincsenek alapszínei, folyamatos színátmenet az egész. A kiemelésre valójában nekünk van szükségünk ahhoz, hogy el tudjunk kezdeni vele „dolgozni”, viszont működik a kiemelés, így nem ágálok ellene.
A tapasztalatok által meghatározott alapérzelmek
(amelyeket kortól, nemtől, a világban való elhelyezkedéstől függetlenül szinte mindenki felismer)
a következők:
- öröm
- bánat
- düh
- meglepődés
- félelem
- undor
(Elgondolkodtató, hogy a hatból csak egy pozitív, egy semleges és négy negatív töltetű…, de erről majd máskor.)
Rakjuk ezeket az alapérzelmeket megjelenésük szerint egy lehetséges sorrendbe (és ugyan a katatón állapot látszólag érzelemmentes állapot, logikailag mégis a sorrend elejére kívánkozik):
- Katatón állapot
Amelyben létezésünk megkezdődött.
- Meglepődés
Valami megváltozott. Egyértelművé válik számunkra, hogy a határainkon kívül is van élet. - Félelem
A határainkon kívüli élet hatással van ránk, és veszélyezteti a létezésünket. - Bánat
Kiszakadtunk a komfortzónánkból. A létezésünk biztosításához cselekednünk kell. - Düh
„Miért?!” Visszaköveteljük a korábbi állapotot, hogy a létezésünk biztosítva legyen.
(Apró érdekesség, hogy ez az első alapérzelem, ami valójában kifelé irányul és a környezetünktől választ követel.) - Undor
A környezet „válaszolt” és kaptunk valamit, de az nem megfelelő számunkra. - Öröm
Megkaptuk, amire szükségünk van és ezt a környezetünkkel is tudatni akarjuk, hogy a továbbiakban is megkapjuk. Újra komfortzónán belül érezzük magunkat, miközben a határaink észrevétlenül tágabbak lettek, és aktív részévé váltunk az Életnek.
De, hogy jön ez a tánchoz?
Egy ismerősöm szófordulatával élve: „Különvonattal.” :-)
Egy táncos útja megfeleltethető az előbbi felsorolásnak.
- Kvázi katatón állapot:
Vagyunk, iskolába, munkába járunk. Szórakozni megyünk ismerősökkel, barátokkal, párunkkal... - Meglepődés:
Partnerünknek már nem „elég” a megszokott „módi”. Változást kezdeményez kimondva vagy kimondatlanul. („Menjünk táncolni!”) - Félelem:
Félünk, hogy elveszítünk egy számunkra fontos „forrást”, amiről eddig azt hittük, hogy állandó. („Mi az a tánc? Szükségem van-e a táncra, hiszen megvoltunk eddig nélküle?”) - Bánat:
Mozgás, zene… ismeretlen környezet…, viszont Ő megy… („Ha nem akarom elveszteni, nekem is indulnom kell.”) - Düh:
Miért?! („Miért kényszerítesz? Miért nem jó neked, ami eddig volt és miért nem elég?") - Undor:
„Én nem tudok táncolni.” „Nekem ez nem megy.”... - Öröm:
„Jé…, mégis…”, „Hmmm, ez valóban jó…”, „Táncoljunk!"
A szenvedély
„belső ösztönzés, folyamatos és elszánt haladás egy cél felé erős belső szándék, késztetés hatására”
A belső ösztönzés és egyben a cél is nem más, minthogy adjuk és átéljük az öröm érzését, amely az egyik legnagyobb motiváló erő a világunkban. Ettől válik szenvedélyessé a tánc.
A táncban nem csak az örömöt lehet megjeleníteni, átadni, éreztetni, hanem az összes többi érzelmet a katatón állapottól a boldogságig. A következő posztok az alapérzelmek táncban való megjelenítéséről, éreztetéséről, a testbeszéd tudatosításáról fognak szólni.
Az első stáció: KataTónus